Frederico García Lorca emlékest
A Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban Frederico García Lorca nevét viselő osztályban naponta olvashattam a példamondatot:
„Megyek, merre utam vezet, míg a világmindenség bele nem fér a szívembe.”
Mindig ünnep számomra a Lorcával való találkozás. Nagy László dedikációját, amelyet szívvel rajzolt körbe a verses kötetemben, minden előadás előtt megnézem. Fontos. Erőt ad. Duendét.
Nagy hatással volt rám, mert Lorca nemcsak a tájjal, az emberekkel, a szokásokkal, a zenével és a tánccal él bensőséges kapcsolatban, de képes úgy életre kelteni ezt a szenvedélyes valós-játékos földet, hogy bennünket is képessé tesz Andalúzia minden színének, illatának, történésének megélésére- beavatottá tesz, s képessé, hogy megéljük a duendét, ezt a földből sugárzó őserőt, amely tán bennünket is képessé tesz a földi dolgok elviselésére;
mert az öröm, a szenvedés, a sírás, a fájdalom, a szerelem, a féltékenység, a születés, a halál nem bír földrajzi határokkal. Érezhetjük bárhol a világon.
S elgondolkodhatunk az élet értelméről Lorca látomásos dimenziói nyomán... vagy eldúdolhatunk egy szerelmes spanyol népdalt, a Zorongot, s utána tán eszünkbe jut a mi népdal kincsünből a Tavaszi szél vizet áraszt kis gyöngyszeme.
Mit üzen Lorca, mit ad nekünk ma? - az érzést. A képességet az érezni tudáshoz. A képességet a bénító közöny ellen.
Lorcát mondani mindig nagy viadal. És nagy felelősség. Pontosnak kell lenni. Mert a megszólaló érzés őszinte kell, hogy legyen. Mert a gyermekek őszinték. Fenségesnek is, mert a torreádorok fenségesek. Esendőnek is, mert az ember esendő: a magányával, a sikolyával.
Számos Lorca estet tartottam: az Egyetemi Színpadon, Budapesten és vidéken könyvtárakban, a Spinozában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban,a Rózsavölgyi Szalonban (Balogh Kálmán cimbalomművész).
Közreműködik: Bajnay Beáta (tánc), Illés János (zene)
